4. fejezet ~ Ian nyomában

Sziasztok! :)
Na, ilyen se történt még velem! Rögtön tudtam, hogy mi legyen a fejezet címe!
Egyébként elnézést a késésért,csak anyu beteg volt, meg ugye az a fránya suli is elkezdődött, de valahogy csak sikerült ez is! ;)
Képért a lilával írt dolgokra kell kattintani. ;)
* = kb. 700 Ft
Puszi, jó olvasást!
Faith





Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Morgolódva a párnába fúrtam a fejem, de mivel Bruno még mindig teljes hangerővel énekelte a "Lazy Song"-ot, muszáj volt felkelnem.
- Hmm? - nyögtem a telefonba, és félig lehunyt szemmel a függönyhöz tántorogtam.
- Beszéltél már vele? - pörgött Amelie.
- Mi van? - ráztam a fejem.
- Hát...gondoltam még suli előtt beszélsz vele, és ugye te általában már fél hétkor,hétkor bent vagy... Vagy ő még nincs ott? - magyarázott.
- Amelie...itt aú! - szisszentem fel, mert belerúgtam a szekrénybe.
- Tessék?
- Itt egy órával korábban van. - huppantam le a földre, és megdörzsöltem a lábam.
- Akkor ott...úúú, fél hat van?
- Pontosan. És mostantól nem fogok hajnalban bejárni. Én szeretek aludni. Főleg, hogy itt nem kell ötven buszra átszállnom, hanem egy kemény tíz perc séta innen a suli.
- Nagyon sajnálom! Szóval további jó alvást, és majd értesíts. - hadarta.
- Tudod, hogy nem tudok visszaaludni. - mosolyogtam.
- Igen, tudom. Komolyan bocsi. Viszont, ééén sietek, mert nekem ötven buszra kell átszállnom. Mázlista. Utállak. Mostantól nem is leszek a barátnőd. Mindent a buszok rontottak el.
- Hülye. - röhögtem - Hiányzol Elie.
- Te is nekem. De akkor se maradok a barátnőd. Na jó, ezt még kimondani is szörnyű. Szeretlek. Szia!
- Én is téged. Szia. - tettem le a telefont. Miután kihúztam a függönyt (tök sötét volt odakint), lassan az ajtóhoz mentem és kiléptem a folyosóra. Ezek után a számra tapasztott kézzel azonnal visszaugrottam a szobámba, mert lefagyott a lábam. Az ágy alól kirángattam a papucsom, és immár abban lopakodtam lefelé.
Pirítottam magamnak két kenyeret, megkentem mogyoróvajjal, tettem rá sajtot, és jóízűen falatozni kezdtem. Arra eszméltem fel, hogy Anyu jön le a lépcsőn.
- Jó reg.. - kezdtem a köszönést.
- SEGÍTSÉÉÉÉG! - kiáltott anyu. Én majdnem lefordultam a székről, de azonnal reagáltam.
- MAMA! Csak én vagyok! Sss! - kalimpáltam a kezemmel.
- Uram, Jézus... Miért vagy fent ilyen korán? - kapott a szívéhez - Általában alig lehet kirobbantani az ágyból..
- Amelie hívott. Tudod, ott egy órával későbbre járunk.
- Miért kiáltottál segítségért? - dőlt neki apu az ajtófélfának.
- Óóó, felébredtél rá? - kapcsolta be a kávéfőzőt anyu.
- Szerintem még a szomszédban is felébredtek. - botladozott le a lépcsőn Adam.
- 2 font*? - vigyorogtam.
- Tartom. - bólogatott Adam, és elcsórta az egyik pirítósom. 
- Azért annyira nem volt hangos. - rázta a fejét apu.
- Tudod, ha mi nyerünk... Jössz két fonttal. Ellenkező esetben mi is fizetünk. - tártam szét a karom.
- Tudom, tudom... Már egy ideje szoktatok fogadni. - rázta a fejét mosolyogva, és elfogadta anyutól a kávét. Ők tovább beszélgettek, én meg halkan felálltam, és kiosontam a konyhából. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, és berontottam a fürdőbe. Nevetve zártam magamra az ajtót, mert közben Adam is rájött, hogy mi történt. És fenyegetőzve jött fel a lépcsőn.
- 10 perc! - kiáltottam ki, és röhögéstől elfúló hangon a rádióval együtt énekeltem. Csakugyan tíz perc alatt végeztem, és átadtam a fürdőt a bátyámnak. A szobámban átöltöztem, és mivel még volt időm, elhasaltam az ágyon és olvastam egy kicsit. Mikor legközelebb az órára néztem, a homlokomra csaptam és a táskám a vállamra kapva, lerohantam a lépcsőn.
- Te még itt vagy? - bámult meg apu, mikor lekaptam a konyhapultról az uzsonnám, és felrángattam magamra a kabátom. Mikor rajtam volt minden cuccom belenéztem a tükörbe, és elégedetten kiléptem a kapun.

A suli előtt találkoztam Lisával, aki nagyon csinos volt.
- Tetszik az összeállításod! - csettintettem elismerően.
- Te sem nézel ki rosszul. - mosolygott, és karon ragadva behúzott a suliba.
A fizika teremhez érve lecsaptuk magunkat egy tetszőleges padhoz, és Lisa felém fordult.
- Valamit szeretnék tisztázni.
- Mond. - hámoztam le magamról a kabátot.
- Nem a pénzemért barátkozol velem...? - kérdezte bizonytalanul.
- Nem. - feleltem megrökönyödve.
- Nekem még sohasem volt legjobb barátnőm, és nem szeretném, ha a titkaim, a lelki ügyeim a suliújságban, vagy a facebook-on jelennének meg.
- Ilyennek gondolsz? - húzódtam arrébb.
- Nem! Persze, hogy nem! - rázta a fejét - Csak anya aggódik értem.
- Aha, oké. Gondolhattam volna. - bólogattam, reményeim szerint meggyőzően.
- Akkor minden rendben? - nézett rám reménykedve.
- Igen. Viszont nem tudod, hogy merre lesz a végzősöknek órája? - álltam fel.
- Mármint Ian-nek. - vigyorgott - De. Matek. Megtalálod.
- Szuper. Köszi. - villantottam rá egy mosolyt, és lavírozni kezdtem a diákok között. A matek terem előtt nagy levegőt vettem, és beléptem. Óvatosan körbenéztem, és meg is láttam Ian-t. Elindultam felé, de ekkor Adam állt elém.
- Szia húúúúgiiiii! - bokszolt a vállamba.
- Aúú. - dörzsölgettem a karom.
- Ugye nem azért jöttél, hogy leégess? Nem? Szuper, akkor menj el. Kérlek. - tolt ki az ajtón.
- Én csak... - mondatomat a csengő szakította félbe.
- De nagy kár... Majd legközelebb. - vigyorgott erőltetetten. Én sóhajtva visszaindultam, és eléggé elkenődtem a bátyám viselkedése miatt. A suliban miért nem tud olyan lenni, mint otthon? Volt már rá példa, hogy leégettem volna? Nem. Eddig csak fordítva történt meg. Pff. És nem is tudtam bocsánatot kérni Ian-től.

Következő szünetben megint megpróbáltam.

Aztán az az után következőben is.

És utána is.

És megint.

A nap végéhez közeledve egyre inkább összefolytak az órák. Csak az zakatolt a fejemben, hogy bocsánatot kell kérnem.
- Nos, Jane?
- Öööö, tessék? - kaptam fel a fejem.
- Mi a válasz? - beszélt úgy hozzám Mr. Levitt, mint valami fogyatékoshoz.
- Sajnálom, nem tudom. - sütöttem le a szemem.
- Ha már ennyire lemaradt az előző iskolájában, itt talán nem a francia fiúkról kéne ábrándoznia. - közölte, és felszólította Ivonne-t. A választ sem hallottam, annyira lekötött a bocsánatkérés téma.
Óra után félrevontam Lisát.
- Segítened kell.
- Miben? - húzta fel a szemöldökét.
- Ian. - adtam meg a tömör választ.
- Igenis Uram! - szalutált. Én vigyorogva elmondtam neki a tervem, ami röviden annyi volt, hogy amíg ő lefoglalja Adam-et, én beszélek Ian-nel. Így, leírva elég könnyűnek tűnik. Haha.
Mikor Lisa csevegésbe elegyedett a bátyámmal, én a hátuk mögött beosontam a terembe, és Ian-hez léptem.
- Szia... - mosolyogtam.
- Hello. - vetette oda félvállról. Meglepődtem a viselkedésén, de nem adtam fel.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom a tegnapit.
- A mit? - húzta fel a szemöldökét.
- Hát..hogy olyan bunkó voltam. Nem a te hibád. - kezdtem magam kínosan érezni, mert a társaságban lévők elhallgattak, és mind minket néztek.
- Az voltál? Nem vettem észre. És még jó, hogy nem az én hibám. - röhögött össze egy másik sráccal - De figyelj, Jane. Nem tartozol nekem magyarázattal. Nem is ismerlek. És nem is szeretnélek megismerni. Ha megoldható, akkor ülj is el történelmen. - tárta szét a karját - Bocsi. - én megsemmisülve álltam, és könny szökött a szemembe. Bólintottam, és amilyen gyorsan csak lehetett, kimenekültem a teremből. Berohantam a mosdóba, és az egyik fülkében sírva fakadtam.
Te szent szar!
És én még másnak gondoltam! De egyátalán miért sírok miatta?
Pontosan negyedórája sírtam, mikor rádöbbentem, hogy éppen költészet órám lenne. Basszus. Na mindegy. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy az angol költőkért lelkesedjek. Lisa látta, hogy mi történt, biztos falaz nekem. Fel akartam állni, fel kellett volna állnom, de mintha a csontjaim helyén por lett volna. Most nagyon drámaian azt is megjegyezhetném, hogy az eltiport csontjaim maradéka volt, de nem testileg, hanem lelkileg semmisültem meg. Végül valahogy sikerült feltápászkodnom, és eljutnom az ajtóig. Én most hazamegyek. Nem érdekel. Két igazolatlan óra nem a világvége.
Miközben sétáltam, eszembe jutott párizs. Pont mikor már beilleszkedtem, akkor hurcoltak el. Amelie-nek is küldtem egy sms-t, hogy SOS legyen skype-on, és otthon is egyedül tudtam lenni. Anyu ma a boltban van, az utolsó simításokat végzik a nyitás előtt.
Bezárkóztam a szobámba, bekapcsoltam a gépem, és bejelentkeztem skype-ra.
Éppen az otthoni gatyám rángattam magamra, mikor csöngettek.
A szokásos rohanás helyett lecammogtam a lépcsőn, és igazán "ajánlom, hogy fontos legyen, különben kinyírlak" fejjel nyitottam ajtót.
A túloldalon Lisa állt, kezében pizzával, és egy százas csomag zsepivel. Én újra elbőgtem magam, és szorosan megöleltem.
- Tudom, hogy egy barátság elején nem szokás ezt csinálni, de gondoltam, szükség lehet rám.
- Nagyon is jókor jöttél... - hüppögtem.
Együtt felmentünk a szobámba, és az ágyra kuporodva, beszélgetve vártuk Amelie hívását.

3. fejezet ~ Pszichoanalízis

Halihó! :)
A szereplőknél volt egy kis változtatás; lett egy új szereplőnk - Anna Butler. Ő Rich felesége. :) És Rich foglalkozása is megváltozott. Immár nem katona, hanem vendéglátó. Aztán még babráltam a korokkal is, a szülőket kicsit megfiatalítottam.
Na, szóval itt a várva vááárt, következő fejezet!
Ha valakit érdekelne, a képen Brigitte Bardot van, nem Dianna. ;)
Ui.: Elnézést ha van egy-két helyesírási hiba, énekelve írni pöppet nehéz! :P
Tsók, tsók, tsók;
Faith!





Csing. 
- Jane!
Csing.
- Jane!!
Csing!
- JANE!!!
- Jó, megyek már! - puffogtam, és felpattantam a vacsorám mellől. Adam és Emma jót nevettek rajtam, én meg majdnem orra estem a küszöbben. Ezt még meg kell szoknom, ugyanis a párizsi házunkban nem volt. - Mi van? - kérdeztem morcosan miközben kiléptem az előszobába.
- Egy fiú van itt, és azt állítja, hogy ismer. - húzta össze szemöldökét az apám - Ő csöngetett. Valami Ian.
- Ian? - bámultam rá - Ian..
- Az. - bökött a nappali felé, és elvonult. Én széles mosollyal az arcomon beléptem a helységbe és leültem mellé a kanapéra.
- Szia! Mi járatban? - néztem rá kíváncsian.
- Szia.. - mosolyodott el melegen -  Én vagyok a suli futárja. - lengetett meg az orrom előtt egy elázott zacskót.
- Esik? - grimaszoltam és elvettem a csomagot.
- Itt? Mindig. - nevetett és megborzolta a vizes haját.
- Amúgy mi van benne? - szedtem le a válláról egy odatapadt levelet.
- A tornaruhád, pár könyv az iskola történelméről, a suli címerével ellátott tornazsák,pólók,tollak és egy bögre. - sorolta - Ééés itt meg az órarended. - húzott ki a zsebéből egy agyonázott papírdarabot - Szerencsére csak kicsit maszatolódott el, mert műanyag tokban van. - törölte meg a pólójával.
- Mázli. - nevettem - Hozzak neked egy törülközőt? Csöpög rólad a víz.
- Azt megköszönném. - húzta el a száját. Én szépen, nyugodtan kisétáltam a nappaliból, de ahogy felértem a lépcsőn, muszáj volt nekitámaszkodnom a falnak. Vigyorogva álltam egy kicsit, aztán kikaptam egy törülközőt a szekrényből és levágtattam a lépcsőn.
- Itt a..- kezdtem bele a mondatba, de azonnal elakadtam, amint megpillantotta a bátyámat Ian mellett. Ők egyszerre pillantottak rám, és Adam szokásához híven hozta a formáját..
- Mit akarsz húgi?
- Én csak..csak.. Itt a törülköző. - dobtam oda Iannak, talán kicsit túl agresszíven. Erőltetetten mosolyogva - inkább vicsorogva - felkaptam a kanapé mellől a zacskót és kivágtattam. Csak tudnám, hogy miért.. Vörös fejjel csaptam be magam mögött a szobaajtóm, és rávetettem magam az ágyra. Belemorogtam a párnába és a telefonom után nyúltam. Hosszan kicsengett, de végül felvette. Ilyenkor csak ő segíthet;
- Amelie?!
- Mi történt Jane? Baj van?!
- Igen! Vagy nem.. Nem tudom! - magyaráztam a a telefonba.
- Várj egy percet és mondhatod.. - hadarta és még hallottam ahogy becsapódik a szobájának az ajtaja. Sokat csapkodtuk amikor valami hülye témáról (pasi,gonoszkodó tanár,rivális csaj) beszéltünk. Amíg vártam, előkotortam egy papírt és egy tollat - előkészültem a firkához. Ez is szokásunk volt. A papírra rajzoltuk, esetleg írtuk vagy firkáltuk rá a megbántottságunk egy részét. Hál' Isten Amelie is jól rajzolt, ezért míg beszéltünk, lerajzoltuk az illetőt, és szépen "kicsinosítottuk"..  - Itt van a nasi, papír, cerka. Mond! - hát igen, a nasi..
- Ian. - nyögtem ki.
- Mi van vele? Ő az a srác aki elvonszolt. - kihallottam a hangjából az értetlenkedést.
- Igen. És most áthozta a cuccom.
- He?
- Ő a suli kézbesítője, és kihozta azokat a dolgokat amik még nem voltak meg nekem. Órarend, tornazsák, póló..
- Aha. És? - hamm egy chips.
- A bátyám.. - fejeltem le a matracot. A vonal túlsó végéről a megértést jelző sóhaj hallatszott, és a ceruza sercegése a papíron. - Ugye itt általában esik az eső. Most is, és Ian elázott. Felajánlottam egy törülközőt, de mire leértem... Adam ott ült, ahol egy perccel azelőtt én! Szegény Ian nem értette, hogy miért vágtam hozzá a törülközőt és rohantam el. - mély levegő - De a komolyabb baj, hogy én se! - erre Amelie köhögőgörcsöt kapott és a telefon hangosan koppant a padlón. Legalábbis én így gondolom a hangokból ítélve. - Amelie? Amelie? Amelie! - szólongattam kétségbeesetten, mert hirtelen elhallgatott a köhögés.
- Itt vagyok, csak leejtettelek. Bocs. Szóval.. Ha jól értelmezem amit mondtál, és általában így van, akkor te gyengéééd éééérzelmeket tááááplálsz irántaaa. - nyújtotta el az utolsó szavakat. Szinte láttam is magam előtt amint vigyorogva egy szívet rajzol a papírra, átlövi egy nyíllal és beleírja a nevünket. Fáradtan sóhajtottam, és lassan az én arcomra is felkúszott az a fránya mosoly.
- Lehet... Erre én is gondoltam, és olyan helyes, kedves, aranyos és jó az illata is! - hadartam egy szuszra és lecsúsztam az ágyról. Anyu felkiabált, hogy minden rendben van-e. Talán kicsit hangos volt odalent ahogy elaléltam. Höh. Azért visszakiabáltam, hogy igen, és újra Ameliere figyeltem, aki közben tippekkel árasztott el. - De... Szerintem én nem tetszem neki. És akkor már megint ott tartunk mint anno Jeramä-val. - emlékeztettem az egy évvel ezelőtti, katasztrofálisan elsült viszonzatlan szerelmemre.
- De Jeramä egy bunkó volt! És az alapján amit te meséltél erről az Ian gyerekről, ő nem az.
- Viszont én az voltam vele. Úgy köbö tíz perccel ezelőtt! - leheltem a telefonba, még mindig a padlón heverészve.
- Hát kérj bocsánatot!
- Mmm. - nyöszörögtem, de azonnal felpattantam amint meghallottam a bejárati ajtó csukódását. Az ablakhoz rohantam és kibámultam a szakadó esőbe. Alig láttam ahogy Ian becsukja maga mögött a kertkaput. - Már késő. Most ment el. És amúgy se mertem volna. - kuporodtam le az ablak alá.
- Je ne peux pas croire que l'Angleterre a fait que vous devenez tellement peur! - csattan fel Amelie. 
- Je ne suis pas! Vous êtes complètement fous! Tu n'oserais pas rester là en face de Barnabe! - sziszegtem szintén franciául. 
- Ne vous avisez pas de parler de moi Barnabe! Vous savez ce qui s'est passé à mon avis.. - csuklott el a hangja. 
- Ne haragudj.. Csak rosszul esett, hogy azt mondtad Anglia félőssé tett. - dörgöltem meg az orrnyergemet. 
- Te ne haragudj. Igazad van, csak fájt hallani az igazságot, hogy én is féltem beszélni Barnabe-vel. - sóhajtott egy nagyot. 
- Vedd úgy, hogy megöleltelek! - suttogtam.  
- Úgy veszem. - nevetett - Viszont holnap beszélned kell vele. Kérj bocsánatot. 
- Okééééé. De nem tudom, hogy lesz-e közös óránk. 
- Hát nézd meg! Most hozta meg az órarendedet, nem? - tapsolt egyet.
- De. - vigyorogtam és beletúrtam a zacskóba - Húú. Ez a suli aztán komolyan veszi a dolgokat. - ámuldoztam - Megvan! - lengettem meg győzedelmesen - Mmmmm.. Nem. Nem lesz közös óránk. És ez logikus is, mert ő végzős. És csak hétfőn van vele törim. - csaptam a homlokomra. 
- De szünetben még beszélhetsz vele. És beszélni is fogsz. - mondta Amelie. 
- Rendben. De ha sokan lesznek ott...
- Akkor is! 
- Legyen. Te mindig tudod, hogy mit kell mondani. - mosolyogtam és kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. 
- Nehogy elsírd magad! - szipogott ő is - Nemsokára találkozunk! Megbeszéltük! 
- Ühüm. - bólogattam, mintha bárki is látná - Már várom. 
- Én is.
- Reméltem! - mosolyogtam.
- Rendben, de most véget ért a pszichológiai szolgáltatásom. Tudod, holnap suli. Brr! - borzongott meg.
- Köszönöm Dr.Cox! - bohóckodtam - Álmodjon szépeket! 
- Szia Jane! Jó éjt! - adott egy puszit a telefonra és kinyomott. Sóhajtva kapartam fel magam a parkettáról és az ajtó felé vettem az irányt. Lelopakodtam a lépcsőn és visszamentem a konyhába. Bekanalaztam a maradék spenótom és éppen indultam fölfelé, amikor észrevettem, hogy a pinceajtó alatt még kiszűrődik a fény. Ezek szerint anyu ébren van. 
- Anyu, nem alszol? - nyitottam be. 
- Nem. - mormolta - De te miért nem alszol? 
- Szükségem volt...
- Ameliere. - szakított félbe mosolyogva és felnézett a festményéből. Ilyen is ritkán van.
- Min dolgozol? - ugrottam le a maradék két lépcsőfokról.
- Ss, csöndesebben! Emma alig bírt elaludni! - intett le - Amúgy ezen. - húzott oda maga mellé. A szemem elé tárult egy gyönyörű rét. Az egyik fele napos volt, madarak repkedtek, és egy kockás pokrócon egy család ült és ebédelt. A másik fele borús volt, esett az eső, villámok cikáztak az égen, és az előbbi pokróc megfakultan, tépetten csüngött egy ágon. Ami inkább nézett ki egy hatalmas karmos kéznek. Elkerekedett szemekkel bámultam, aztán lassan anyuhoz fordultam. 
- Mi a baj, Mama? - öleltem át. Ezt szerettük annyira anyuban;  ő nem kiabált, nem tört össze dolgokat, hanem elvonult az ő kis birodalmába, és kifestette magából. 
- Nem fontos. - simogatta meg a hátamat. 
- Mamii.. - búgtam.
- Tényleg kis semmiség.. Csak veszekedtünk apáddal... - áhá. Hát innen fúj a szél! - De komolyan, ne izgasd magad. Csak megint jött a kisebb ház ötletével, de én megmondtam neki, hogy nem fogom a családomat összenyomorítani! 
- Jól tetted anyu. És köszönjük! Nem nagyon szeretnék Emmával közös szobát, ne haragudj. 
- Tudom! Éppen ezért mondtam neki, hogy vagy a kisebb háza, vagy mi! - rázta meg az öklét - De most sipirc, menj aludni! - csapott a fenekemre. 
- Oké. Szeretlek! - nyomtam egy puszit az arcára
- Mhmm. Én is. - merült el újra a festésben. Én mosolyogva betámolyogtam a fürdőbe, lefürödtem, fogat mostam, megfésülködtem és felrángattam magamra a pizsamám. A szobám felé még összetalálkoztam Adammel, de amint becsuktam magam mögött az ajtót és bebújtam a takaró alá, elnyomott az álom. 

2. fejezet ~ Egész jó

Sziasztok. :)
Na jó, nem mentegetőzöm... Teljesen kiment a fejemből a blog. :s
Nem is mondok semmit, inkább olvassatok... olvassatok csak! :D
Puszi.: Faith





Muszáj bevallanom, hogy semmi sem lephetett volna meg jobban mint az ebéd szünet. De komolyan!! Nem volt elég az, hogy rögtön találkoztam Robbal, aki tök kedves volt annak ellenére, hogy konkrétan a magánéletemben turkált röpke 5 perc után, és Iannel és Joshhal akik megmentettek a következő itt töltött hónapjaimra. Az utolsó sulim után ez kellemes csalódás volt. Ohh, viszont a régi sulimról eszembe jutott Amelie.. Hiányzik. Majd tanítás után felhívom. Szóval ott tartottam, hogy igen meglepett az ebéd szünet, mivel egyszerre három srác hívott oda magához, hogy ebédeljek vele. Úgy kezdődött, hogy miután végeztem a trigonometriával, Rob megjelent.
- Tudod, hogy merre van a menza? - mosolygott, mintha misem történt volna.
- Ööö. Még nem, de gondolom megmutatod. - mosolyogtam én is. Elnevette magát és elindult. Az ebédlő bejáratánál megbotlottam egy leejtett tálcában és pont Joshba csapódtam VOLNA, ha nem vesz észre, és nem áll félre, ezért pont Iannak csapódtam és ketten együtt vágódtunk el. Persze, hogy mindenki minket nézett. Ian mellkasán feküdtem, fülig pirulva és semmi pénzért sem akartam ránézni. Inkább bámultam a pólóját. Csak akkor néztem fel, mikor elkezdett röhögni. Aztán Josh, Rob és az egész menza is. Még mindig rákvörös fejjel ránéztem és mikor egy percre abbahagyta a nevetést és rám nézet én is elmosolyodtam. Josh megfogta az egyik karom, Rob a másikat és felsegítettek. Ezután kezet nyújtottam Iannak és segítettem neki felállni.
- Rettenetesen sajnálom... Én, én, én annyira de, komolyan, annyir..
- Ssss! Semmi baj. - porolta le magát, és az én hajamból is kiszedett egy saláta darabot. - Nincs kedved velünk ebédelni? - mutatott Joshra, magára majd egy asztalra.
- Én azt hittem, hogy velem ebédelsz! - monda ingerülten Rob.
-Én..
- Csönd legyen Gallet. Szerintem egyedül is eltudja dönteni, hogy kivel ebédel. - morogta Ian.
- Na, ne mond Iaaaaaan... Kettőnk közül inkább te szoktad lebecsülni a lányok intelligenciáját. Téged érdekel egyátalán az ész?!
- Persze, hogy érdekel! De ha még csinos és okos is valaki, azt a lehetőséget nem engedem elúszni! - pillantott rám. Mikor Rob már éppen visszavágott volna, én szólaltam meg.
- Elég! Először is Rob, egyszóval sem mondtam, hogy veled ebédelek, és másodszor, köszönöm Ian, hogy okosnak neveztél de én nem egy lehetőség vagyok hanem egy LÁNY. Egy lány, aki EGYEDÜL fog ebédelni. - ráztam meg a fejem, és utat törtem magamnak a tömegen keresztül a pultig, ahol kiválasztottam egy kis krumplipürét és sült csirkét. Legalábbis azt hiszem, hogy csirke. Hirtelen egy szőke szépség termett mellettem.
- Szia, Lisa Kapoone vagyok. Láttam a kis jeleneteteket. - vigyorgott.
- Oo, annyira szégyellem magam. - sütöttem le a szemem.
- Ne tedd, vicces volt. De nem lenne kedved velem enni? Én mindig egyedül eszem, de te szimpatikus vagy. - mosolygott továbbra is.
- Rendben, szívesen! Te is szimpi vagy. Amúgy a nevem Jane Butler!
- Na, oké. Gyere, megmutatom, hogy én hol szoktam enni. - és intett, hogy kövessem. És én követtem is.  Átvezetett a kültéri lelátók alatt, el a tornaterem mellett majd egy kis lestrapált épület mellett álltunk meg.
- Ez meg milyen hely? - néztem körbe.
- A  pajta. A gondok itt tart mindent. Festékeket, szerszámokat, létrát.. Imádok itt lenni. És távolról láttad a tetejét? - nemet intettem a fejemmel , és érdeklődőn néztem rá - Évszámok. - magyarázta ő - Minden végzős osztály felfesti a végzése évét. Persze a tanárok és az igazgató semmit sem tud róla. - nevette el magát - Én már megnéztem egyszer. Mikor a a bátyám, Blake végzős volt. Nagyon király.
- És kik festik fel? Az egész osztály, vagy...?
- Ááá, nem. Az osztályból azok akik elvállalják. Van aki túl beszari hozzá.
- Szuper! - mosolyogtam és majdnem elkezdtem enni.
- MI A FENÉT CSINÁLSZ?! NEHOGY A SZÁDBA VEDD AZT AZ IZÉT! - bámult rám.
- Mi? Miért? - bámultam vissza.
- A múltheti MEGMOZDULT. Inkább egyél az enyémből. Én otthonról hozom. Ajánlom neked is. - vette ki a kezemből a tányért - Menj a természetbe, kis mozgó sült csirke! - mondta és elhajította a kaját. Tányérostól.
- A tányért minek dobtad el?
- Mert megfertőződött. - mosolygott, és elém tolta a kajáját, meg elővett egy műanyag étkező készletet a táskájából. -  Jó étvágyat. Ugye nem vagy allergiás a sajtra?
- Nem. De ez isteni finom!
- Akkor jó. - perceken át némán ettünk, majd ő törte meg a csendet. - És honnan jöttél?
- Höh.. Írországban születtem, ott éltünk három éves koromig, nem sokra emlékszem belőle, aztán jött Prága két évig, Milánó három évig, majd New York két évig, Los Angeles egy évig, San Diego is egy évig aztán két évig voltunk Hawaiin és két évig Párizsban. Melyikről meséljek bővebben? - rágcsáltam unottan a villám végét. Valószínű, hogy két év múlva Londont is elmesélhetem. Lisa elképedten nézett rám. - Mindenki így reagál.. - sóhajtottam egy nagyot. - Csukd be a szád, nem akarom, hogy megfulladj egy légytől. - erre kitört belőle a röhögés, és fejét a pajta falának döntötte. - Nem vicceltem, volt már rá példa. A srác kórházba került. - néztem rá komolyan, de ő erre csak még jobban nevetett. Ahogy elnéztem én is elmosolyodtam, majd nevettem. Együtt nevettünk, és mikor lecsillapodtunk elismerően nézett rám.
- Gratulálok! Te vagy az első lány..mit lány! Ember, akit szimpatikusnak találok. - veregette meg a karom.
- Köszönöm! -biccentettem - Te meg az első olyan lány vagy akit barátomnak mondhatok itt, Londonban...?
- A szüleim meg fognak lepődni.
- Min?
- Azon, hogy lett egy barátom! - nevette el magát. Vele nevettem én is. Hihi. - Mi lesz a következő órád?
- Rajz, Mr.Hobbes. - szedtem ki az órarendem a zsebemből.
- Jesszusmariska, nehogy Mr.Hobbesnak szólítsd! Franky. Mindenki Frankynek hívja. Nagyon laza tanár. Ő a kedvencem! Tulajdonképpen mindenki kedvence. - bólogatott. - Nekem is vele lesz órám, vagyis együtt lesz óránk. Gyere menjünk! - pattant fel és engem is felrántott. 10 perc múlva már a rajz teremben voltunk. Hát ez a hely csodálatos!  - Franky! - kiáltott oda a tanárnak Lisa - Ő az új diák, Jane Butler!
- Sziaa! - üdvözölt és adott két légpuszit, majd megölelt. - Művészléleknek látszol. Az vagy? - járt körbe.
- Mondjuk, hogy igen! - kezdtem el kotorászni a táskámban - Hoztam pár rajzot. - Adtam neki oda a mappám. Ő gyorsan átnézte, közben eleresztett egy-két "ohh"-t és "jujj"-t majd egy rajzot kivett.
- Ezt te rajzoltad? - nézett rám ragyogó szemmel.

- Igen. - mosolyogtam. Nem sok embernek mutattam meg a rajzaim, de akik látták azok azt mondták, hogy ügyes vagyok.
Franky és Lisa egy emberként görnyedtek a rajz fölé, majd Franky felkiáltott.
- Juhuhuhuh! Igen! Van még egy zsenim! Véégre!
- Bénák. - szólt egy maróan gúnyos hang az ajtóból.
- Ohh, Jojo, ez csupán a te rabulisztikád*, hallgass már el! - nézett Franky az égre. Én hátra fordultam "Jojo" felé, és felismertem a plasticok vezérét. Pfh. Mindegy, nem érdekel. Valószínű, hogy mindenkivel ilyen.
- Igen, Jojo, kuss. - mondta Lisa is. Ez a bizonyos Jojo elkezdett valamit mondani, de két dolog miatt nem hallottuk. 1, nem érdekelt 2, éppen becsöngettek.
Lisával leültünk egy padba, és mikor Franky már 20 perce beszélt, Lisa oldalba bökött és Franky mögé mutatott. Rob állt az ajtóban! Én majdnem leestem a székről a meglepetéstől, de szerencsére Lisa elkapta a pólóm ujját, és visszarántott.
- Mit keres ez itt? - suttogtam.
- Én tudjam? - nézett rám. - A te rajongód. - röhögött.
- Csönd legyen! - röhögtem én is. Lassan eltelt a maradék 25 perc is, és kicsöngettek. Pechemre Rob még mindig ott állt és valószínű, hogy rám vár. Fenébe! Hogy tovább húzzam az időt még odamentem Frankyhez. - Nagyon érdekes volt az órád, már most imádom.
- Valóban? Ez nagyon szuperságos! - ölelt meg újra. Hökkenten az öleléstől, és azon gondolkodva, hogy létezik-e olyan szó, hogy "szuperságos" léptem ki a teremből, és persze Rob azonnal letámadott.
- Szia! Milyen volt az első napod? Tényleg egyedül ebédeltél? Hogy érzed magad? Az a tahó Ian nagyon megsértett? Biztos jól vagy? - de mielőtt még több kérdést zúdíthatott volna rám befogtam a száját.
- Jó, az ebédes veszekedést leszámítva, nem, jól, nem, igen, és most hagyj békén mert kicsit haragszom rád, és várnak. Szia! - fordítottam neki hátat. A sulikapuhoz érve Lisa megölelt és elbúcsúzott mert az anyja itt volt érte, valami étterembe mennek, én meg elindultam hazafelé. Most nem én mentem Emmáért, mert mivel én vittem reggel, Adam hozza el. Ez mindig így ment. Ha meg ő viszi reggel, én megyek érte délután. A lényeg az, hogy most nem kellett megtennem azt a kis kitérőt, hanem rögtön haza mentem.
- Hahó, megjöttem!!! - kiáltottam miközben levettem a sapim és a kardigánom.
- Szia kincsem! - rohant ki anyu a konyhából - Milyen volt az első napod?
- Egész jó szereztem egy új barátnőt.. vagy talán kettőt is!
- Uu, ez szuper! - nyomott egy puszit a homlokomra. Mikor elhajolt továbbra is érdeklődve nézett rám.
- Anyu... nem ég oda valami? - szippantottam bele a levegőbe.
- Jesszus, de igen a pite! - mondta és közben a konyharuhával maga előtt legyezve rohant vissza a konyhába. Én magamban nevettem, és elkezdtem felvonszolni magam az emeletre. Közben találkoztam Emmával aki rajzolt, és Adammel aki ordított mert belelépett egy ceruzába. Rajtuk is nevettem egy jót, és bezárkóztam a szobámba. Nekiláttam a leckéknek. Szenvedtem is velük két órán át! Na mindegy. Mikor mindennel végeztem, és bepakoltam holnapra, ledobtam magam az ágyra és tárcsáztam Ameliet. A negyedik csöngésre fel is vette!
- Szia, Jane vagyok! - köszöntem.
- Wáááááá, szia!!! Milyen az új sulid? - pörgött fel azonnal, úgy ahogy szokott, ha valaki új dolgokat mesél. Miután töviről-hegyire elmeséltem neki a mai napot, Robbal kezdve,Nancyvel, Iannal és Joshhal folytatva egészen Lisáig már le kellett raknunk, mert vészesen fogyott a pénz a telefonomról, és kész lett a vacsi is. A lépcsőn lefelé ugrálva elgondolkodtam, hogy milyen is lesz itt, Londonban? Miközben ezen elmélkedtem megnéztem a lépcsővel szembeni falon a képeket és elmosolyodtam azt a képet látva amin Amelievel vagyok. Hát...talán egész jó...vagy simán jó...

*rabulisztikád = okoskodásod


                         

1. fejezet ~ Ne legyél feltűnő!

Hali! :)
Elnézést a kis késésért, de megbetegedtem , és pénteken (amikor hozni kellett volna az újat) , az ágyban fetrengtem, és az életemért könyörögtem... :) Ebben a blogban minden PÉNTEKEN lesz új rész, de mivel most közzéteszem ezt, a következő fejezet 2012.05.18.-án várható.
De itt van, elkészült!
Jane megérkezett az új iskolájába, de még nem tudja, hogy mik itt a "törvények".. Megtalálja a helyét, vagy valakinek láb alatt lesz?
Jó olvasást!
xoxo.: Faith


Ne ess hasra, ne ess hasra, ne ess hasra... Mondogattam magamban, de mikor felértem a lépcső tetejére, abbahagytam, merthogy a veszély elmúlt. Lassan körbenéztem, s megállapítottam, hogy a lányok többsége normális, csak egy banda van akik rózsaszín műkörmöt, rózsaszín "olyan igazi picsa" miniszoknyát (a miniszoknyával magával semmi bajom nincs!) , rózsaszín mély kivágású pólót, és rózsaszín extra magas tűsarkút viselt. Pfh.
- Új vagy? - hallok egy hangot a hátam mögül.
- Szia! Igen. Ennyire látszik? - kérdezem mosolyogva a mögöttem álló szőke hajú fiútól, aki egész kedvesnek néz ki. Közben természetesen megfordultam, nincs hátul szemem, szóval a haja színét, és egyéb dolgokat nem a harmadik szememmel fedeztem fel. 
- Igen, mindenki ennyire elképed amikor először látja Plasticokat. [magában a Plastic szó azt jelenti, hogy műanyag, ejtsd: plasztik/okat/] De ne aggódj, nem mindig ilyen rózsaszínek. Hamar megszokod. - mosolyog ő is. Hűű, itt milyen kedvesek az emberek. A párizsi sulimban azonnal semmibe vettek. Ha visszagondolok az első napokra, még most is kiráz a hideg. Brrh. - Én Rob vagyok. Te?
- Jane. Ööö, megtudod mutatni, hogy merre jutok el az irodához?  - kérdezem, továbbra is elbűvölően mosolyogva.
- Ja, igen, persze. - rázza meg a fejét, mert a jelek szerint egy percre elmélázott. Most vagy én vagyok paranoiás, vagy tényleg a dekoltázsomat nézte?!  Nem, Uramisten! Tényleg azt nézte. Most is ide pillantott, pedig már jócskán a tömegen vágjuk át magunkat. Végre kiverekedtük, illetve bocsánat, ő kiverekedett minket a tömegből, és megálltunk. - Itt  vagyunk. - bökött fejével egy ajtó felé, amin nagy, olvasható betűkkel ez állt: "IRODA". Előbb-utóbb magam is megtaláltam volna. Hehe. - És izé. Neked van pasid? - kérdezte Rob. Ha lett volna valami a számba, vagy kiköpöm, vagy megfulladok, de így, hogy folyékony anyag mentes voltam csak félig mosolyogva, félig elképedve kaptam el a fejem, és elszántan néztem a földet. Hátha beszakad alattam, és elnyel.Segített volna. Tényleg.

Mivel most nem fogom egy félig meddig vad idegennek elmesélni a szerelmi életemet , ezért gyorsan beslisszoltam az iroda ajtaján, majd ahogy halkan becsuktam magam mögött, nekidőltem, és rávigyorogtam a semmire. Vagyis igazából képen vigyorogtam a titkár csajt, (igen, valóban nagyon csaj volt a maga ötvenvalahány évével..) aki hülyén nézett rám.
- Segíthetek? - méregetett még mindig gyanúsan.
- Igen, Jane Butler vagyok. - mély levegő - Az új diák. - a titkárnő arcán megvilágosodás látszik, és egy ragyogó mosoly kerül az arcára.

- Janey! Annyira vártunk már! Én Mrs.Tink vagyok, a titkárnő. - lép közelebb, és a karomnál fogva elhúz egészen a pultig. - Mindjárt hozok egy nyomtatványt! Pillanat.. Uhh, jaj a muffin! Itt is van... A fene egye.. Áh, várj! Naszóval. - vágódik neki a pultnak egy kis lökdösődés, akta csapkodás, és egyebek után. - Olvasd el, jegyezd meg, tartsd be, írd alá! - tol az orrom alá egy papírt ami ez áll:

Miután gyorsan átfutottam a sorokat, oda firkantottam a nevem, és rámosolyogtam Mrs.Tinkre , aki ezt a cselekedetemet egy halom könyvvel jutalmazta.
- Az órarendedet postázzuk, de itt van a mai napra vonatkozó! - dob a könyvek tetejére még egy kis fecnit. - Történelemmel kezdesz, a 123-as teremben, Ms.Masy Benett-el. Végig a folyosón, balra, és az első ajtó jobbra. Megtalálod. - hadarja. Megpaskolja a hátam , és kitol az ajtón, egyenesen egy lány arcába. Innen (a könyvkupac mögül) egy rocker csajnak tűnik, de minden lehetséges.
- Ááá, bocsi.. - sajnálkozom - Minden oké?
- Ja persze, nincs gáz. - nevet - Hol kezdesz? - kérdi miután végig mért.
- Töri, 123-as, Ms.Benett.
- Téged aztán jól betanítottak. - biccent elismerően - Gyere, én is oda megyek. Nancy.
- Szia Nancy! Jane. - de nem hiszem, hogy hallotta volna a nevem, ugyanis neki állt elmesélni az életét. Komolyan! Mesélt az oviról, meg minden. Mikor odaértünk a töri teremhez reméltem, hogy Nancy továbbra is megszán, de nem, neki voltak barátai, oda ült hozzájuk. Én levágtam magam az egyetlen teljesen üres padba, és komótosan lepakoltam a cuccaim. A többiek pillantásaival próbáltam nem törődni, és a lehető legtermészetesebben viselkedni... Két helyes srác jött be a terembe, és még pár lány, és tudjátok, hogy mi az ami sütött róluk? Az, hogy idősebbek! Értetlenül odasomfordáltam Nancyhez aki közölte, hogy összevont töri, az eggyel nagyobbakkal, (a végzős osztállyal, húúúhúúú) , és, hogy hétfő reggel mindig ilyen. Mikor feldolgoztam ezt a roppant bonyolult infót, visszasétáltam a helyemre, ahol még mindig csak az én táskám árválkodott.
Becsöngettek. A diákok lassan beszállingóztak a terembe, és mindenki furcsán nézett rám. Mikor már mindenki a helyén állt, az ajtó kivágódott, és a plasticok sétáltak be. "Josh, gyerünk. Az a plasticok helye. Te foglald le őket, én megmentem.." hallottam valahonnan egy hang foszlányt. És már tudtam, hogy miért néztek rám így. Elfoglaltam a suli királynőjének, és udvarhölgyeinek a helyét. Rémültem bámultam magam elé, majd egy srác kivágódott, (konkrétan kiröpült) a kettővel előttem lévő padból, elállva a vonulás útját. Elkezdett mindenfélét összevissza habogni, mindenki csak nézte.
- Gyere. - hallottam egy elfojtott suttogást a pad mellől, ezért lehajoltam, hogy szembenézzek.. egy félistennel.
- Mit csinálsz? - rázom a fejem, mikor már én is négykézláb vagyok, a sráccal szemben.
- Éppen megmentem, hölgyem. - vigyorog. Ezen nekem is muszáj mosolyognom, de hamar kizökkent egy éles hang (egész biztos, hogy valakit ellöktek) , majd egy kar ami teljes erővel elhúz. Pillanatokon belül az édes megmentőm, és a között a srác között találom magam, aki az imént a plasticok elé állt. A táskám a lábamnál, a töri cucc az asztalon, mintha misem történt volna. Ezt az egyet csak az cáfolja meg, hogy mindkét srác, kedvesen mosolyog rám.
- Köszönöm. - nézek hálásan egyikükről, a másikukra.
- Nincs mit. Én Josh vagyok, az az úriember aki pedig elrángatott, Ian. Vagy hívj csak hősies megmentőidnek. Mindegy. - mondja az a srác aki, igen, teljes erővel kivágta magát a plasticok elé. Én vigyorral a fejemen bólintok, és kinyitom a könyvet, ugyanis időközben Ms.Benett bejött, és követeli, hogy olvassuk el a 79.oldalt.Hát.Igen.
Ez a hétfő is elkezdődött...

Prológus

Sziasztok! :)
Hát megjött a prológus ideje is! Remélem, hogy tetszeni fog, és lesz egy-két rendszeres olvasóm! ;)
Kommentároknak BORZASZTÓAN örülnék. Nem harapok meg senkit! :)
Jó olvasást!
xoxo.: Faith



- Jane! Siess már! Elkésel az iskolából! - hallottam anyut a földszintről - Az első napon! - mondta tovább.
- Jól van, na! - puffogtam, és felültem az ágyamban. Semmi kedvem nem volt iskolába menni. Ideköltözni sem akartam, tökéletesen elvoltam Párizsban, köszönöm. Lassan a szekrényemhez vánszorogtam, és kivettem az egyik kedvenc pólóm, és egy szürke kardigán féle valamit. A fürdő felé menet lekaptam a szárítóról a farmerom, és az alsóneműm. A reggeli kómámmal odaértem a fürdőhöz, csak volt egy kis probléma. Be volt zárva az ajtó. A fülemet az előbb említett térválasztóra szorítottam, és minden erőmmel hallgatóztam, majd meghallottam a várva várt hangot.
- ADAM! HÚZD KI A HÁTSÓD A FÜRDŐBŐL! ÉN IS KÉSZÜLNI SZERETNÉK!
- Nyugi húgi. - hallottam bentről - Pillanat... - ettől csak még jobban felment benne a pumpa, és ököllel verni kezdtem az ajtót.
- Adam... - szólaltam meg fenyegető hangon - TAKARODJ KI! - és, hogy megerősítsem szavaim súlyát, bele is rúgtam az ajtóba.
- Hohoho, Jane drágám! Nem kéne szétverni a házat.. - csóválta a fejét anyu, majd komótosan tovább sétál a szobájuk felé, hogy felébressze aput. Ahh.
- Adaaaaaaaaam... - nyöszörögtem, miközben már a fejemet vertem az ajtóba - Adammm...
- Oké, rendben, tiéd a fürdő! - vágódott ki az ajtó , és megjelent a bátyám fésűvel, és zselével a kezében. - Csak ne visíts tovább... - mondta, és betrappolt a szobájába. Én elégedett mosollyal az ajkamon léptem be a fürdőbe, és láttam neki a készülődésnek. Amint végeztem ,  még beszaladtam a szobámba a tatyómért, majd a lépcsőn lefelé szaladva  nyomtam egy puszit apa arcára, aki éppen kávéjával igyekezett fel. Beléptem a konyhába, elvettem anyutól az uzsimat, és Emmát az ajtó felé kezdtem taszigálni. Gyorsan felkaptam a kék sapim és a bőrdzsekim , majd az ajtót becsapva magunk mögött vágtam neki london utcáinak. Emmát elkísértem az iskoláig, és ezután én is elindultam az enyém felé. Ahogy közeledtem egyre több, velem egykorú diákot láttam az iskola felé igyekezni, a már összeszokott társaságukkal.  A nagy kapu előtt megálltam egy pillanatra, és felpillantottam a nehéz kovácsoltvas betűkből kiírt iskola névre: William Blake High School 
 

Vettem egy mély levegőt, mosolyt festettem az arcomra, és beléptem a kapun..
Show time!

Első bejegyzés :)

Sziasztok! :D
Szeretettel köszöntök mindenkit, akár régi, akár új olvasó!
Amennyiben új vagy, remélem, hogy tetszeni fog, ha meg régi, akkor remélem, nem fogtok bennem csalódni.
Tudom,tudom a Dance My Life az utóbbi időben kezdett lecsúszni, de egyszerűen ahhoz most nincs ihletem, titeket meg nem akarlak gyötörni a vacak írásokkal. :)

Nem sokára hozom a PROLÓGUST , addig is türelem, prológusod terem!

Tsók.: Faith