4. fejezet ~ Ian nyomában

Sziasztok! :)
Na, ilyen se történt még velem! Rögtön tudtam, hogy mi legyen a fejezet címe!
Egyébként elnézést a késésért,csak anyu beteg volt, meg ugye az a fránya suli is elkezdődött, de valahogy csak sikerült ez is! ;)
Képért a lilával írt dolgokra kell kattintani. ;)
* = kb. 700 Ft
Puszi, jó olvasást!
Faith





Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Morgolódva a párnába fúrtam a fejem, de mivel Bruno még mindig teljes hangerővel énekelte a "Lazy Song"-ot, muszáj volt felkelnem.
- Hmm? - nyögtem a telefonba, és félig lehunyt szemmel a függönyhöz tántorogtam.
- Beszéltél már vele? - pörgött Amelie.
- Mi van? - ráztam a fejem.
- Hát...gondoltam még suli előtt beszélsz vele, és ugye te általában már fél hétkor,hétkor bent vagy... Vagy ő még nincs ott? - magyarázott.
- Amelie...itt aú! - szisszentem fel, mert belerúgtam a szekrénybe.
- Tessék?
- Itt egy órával korábban van. - huppantam le a földre, és megdörzsöltem a lábam.
- Akkor ott...úúú, fél hat van?
- Pontosan. És mostantól nem fogok hajnalban bejárni. Én szeretek aludni. Főleg, hogy itt nem kell ötven buszra átszállnom, hanem egy kemény tíz perc séta innen a suli.
- Nagyon sajnálom! Szóval további jó alvást, és majd értesíts. - hadarta.
- Tudod, hogy nem tudok visszaaludni. - mosolyogtam.
- Igen, tudom. Komolyan bocsi. Viszont, ééén sietek, mert nekem ötven buszra kell átszállnom. Mázlista. Utállak. Mostantól nem is leszek a barátnőd. Mindent a buszok rontottak el.
- Hülye. - röhögtem - Hiányzol Elie.
- Te is nekem. De akkor se maradok a barátnőd. Na jó, ezt még kimondani is szörnyű. Szeretlek. Szia!
- Én is téged. Szia. - tettem le a telefont. Miután kihúztam a függönyt (tök sötét volt odakint), lassan az ajtóhoz mentem és kiléptem a folyosóra. Ezek után a számra tapasztott kézzel azonnal visszaugrottam a szobámba, mert lefagyott a lábam. Az ágy alól kirángattam a papucsom, és immár abban lopakodtam lefelé.
Pirítottam magamnak két kenyeret, megkentem mogyoróvajjal, tettem rá sajtot, és jóízűen falatozni kezdtem. Arra eszméltem fel, hogy Anyu jön le a lépcsőn.
- Jó reg.. - kezdtem a köszönést.
- SEGÍTSÉÉÉÉG! - kiáltott anyu. Én majdnem lefordultam a székről, de azonnal reagáltam.
- MAMA! Csak én vagyok! Sss! - kalimpáltam a kezemmel.
- Uram, Jézus... Miért vagy fent ilyen korán? - kapott a szívéhez - Általában alig lehet kirobbantani az ágyból..
- Amelie hívott. Tudod, ott egy órával későbbre járunk.
- Miért kiáltottál segítségért? - dőlt neki apu az ajtófélfának.
- Óóó, felébredtél rá? - kapcsolta be a kávéfőzőt anyu.
- Szerintem még a szomszédban is felébredtek. - botladozott le a lépcsőn Adam.
- 2 font*? - vigyorogtam.
- Tartom. - bólogatott Adam, és elcsórta az egyik pirítósom. 
- Azért annyira nem volt hangos. - rázta a fejét apu.
- Tudod, ha mi nyerünk... Jössz két fonttal. Ellenkező esetben mi is fizetünk. - tártam szét a karom.
- Tudom, tudom... Már egy ideje szoktatok fogadni. - rázta a fejét mosolyogva, és elfogadta anyutól a kávét. Ők tovább beszélgettek, én meg halkan felálltam, és kiosontam a konyhából. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, és berontottam a fürdőbe. Nevetve zártam magamra az ajtót, mert közben Adam is rájött, hogy mi történt. És fenyegetőzve jött fel a lépcsőn.
- 10 perc! - kiáltottam ki, és röhögéstől elfúló hangon a rádióval együtt énekeltem. Csakugyan tíz perc alatt végeztem, és átadtam a fürdőt a bátyámnak. A szobámban átöltöztem, és mivel még volt időm, elhasaltam az ágyon és olvastam egy kicsit. Mikor legközelebb az órára néztem, a homlokomra csaptam és a táskám a vállamra kapva, lerohantam a lépcsőn.
- Te még itt vagy? - bámult meg apu, mikor lekaptam a konyhapultról az uzsonnám, és felrángattam magamra a kabátom. Mikor rajtam volt minden cuccom belenéztem a tükörbe, és elégedetten kiléptem a kapun.

A suli előtt találkoztam Lisával, aki nagyon csinos volt.
- Tetszik az összeállításod! - csettintettem elismerően.
- Te sem nézel ki rosszul. - mosolygott, és karon ragadva behúzott a suliba.
A fizika teremhez érve lecsaptuk magunkat egy tetszőleges padhoz, és Lisa felém fordult.
- Valamit szeretnék tisztázni.
- Mond. - hámoztam le magamról a kabátot.
- Nem a pénzemért barátkozol velem...? - kérdezte bizonytalanul.
- Nem. - feleltem megrökönyödve.
- Nekem még sohasem volt legjobb barátnőm, és nem szeretném, ha a titkaim, a lelki ügyeim a suliújságban, vagy a facebook-on jelennének meg.
- Ilyennek gondolsz? - húzódtam arrébb.
- Nem! Persze, hogy nem! - rázta a fejét - Csak anya aggódik értem.
- Aha, oké. Gondolhattam volna. - bólogattam, reményeim szerint meggyőzően.
- Akkor minden rendben? - nézett rám reménykedve.
- Igen. Viszont nem tudod, hogy merre lesz a végzősöknek órája? - álltam fel.
- Mármint Ian-nek. - vigyorgott - De. Matek. Megtalálod.
- Szuper. Köszi. - villantottam rá egy mosolyt, és lavírozni kezdtem a diákok között. A matek terem előtt nagy levegőt vettem, és beléptem. Óvatosan körbenéztem, és meg is láttam Ian-t. Elindultam felé, de ekkor Adam állt elém.
- Szia húúúúgiiiii! - bokszolt a vállamba.
- Aúú. - dörzsölgettem a karom.
- Ugye nem azért jöttél, hogy leégess? Nem? Szuper, akkor menj el. Kérlek. - tolt ki az ajtón.
- Én csak... - mondatomat a csengő szakította félbe.
- De nagy kár... Majd legközelebb. - vigyorgott erőltetetten. Én sóhajtva visszaindultam, és eléggé elkenődtem a bátyám viselkedése miatt. A suliban miért nem tud olyan lenni, mint otthon? Volt már rá példa, hogy leégettem volna? Nem. Eddig csak fordítva történt meg. Pff. És nem is tudtam bocsánatot kérni Ian-től.

Következő szünetben megint megpróbáltam.

Aztán az az után következőben is.

És utána is.

És megint.

A nap végéhez közeledve egyre inkább összefolytak az órák. Csak az zakatolt a fejemben, hogy bocsánatot kell kérnem.
- Nos, Jane?
- Öööö, tessék? - kaptam fel a fejem.
- Mi a válasz? - beszélt úgy hozzám Mr. Levitt, mint valami fogyatékoshoz.
- Sajnálom, nem tudom. - sütöttem le a szemem.
- Ha már ennyire lemaradt az előző iskolájában, itt talán nem a francia fiúkról kéne ábrándoznia. - közölte, és felszólította Ivonne-t. A választ sem hallottam, annyira lekötött a bocsánatkérés téma.
Óra után félrevontam Lisát.
- Segítened kell.
- Miben? - húzta fel a szemöldökét.
- Ian. - adtam meg a tömör választ.
- Igenis Uram! - szalutált. Én vigyorogva elmondtam neki a tervem, ami röviden annyi volt, hogy amíg ő lefoglalja Adam-et, én beszélek Ian-nel. Így, leírva elég könnyűnek tűnik. Haha.
Mikor Lisa csevegésbe elegyedett a bátyámmal, én a hátuk mögött beosontam a terembe, és Ian-hez léptem.
- Szia... - mosolyogtam.
- Hello. - vetette oda félvállról. Meglepődtem a viselkedésén, de nem adtam fel.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom a tegnapit.
- A mit? - húzta fel a szemöldökét.
- Hát..hogy olyan bunkó voltam. Nem a te hibád. - kezdtem magam kínosan érezni, mert a társaságban lévők elhallgattak, és mind minket néztek.
- Az voltál? Nem vettem észre. És még jó, hogy nem az én hibám. - röhögött össze egy másik sráccal - De figyelj, Jane. Nem tartozol nekem magyarázattal. Nem is ismerlek. És nem is szeretnélek megismerni. Ha megoldható, akkor ülj is el történelmen. - tárta szét a karját - Bocsi. - én megsemmisülve álltam, és könny szökött a szemembe. Bólintottam, és amilyen gyorsan csak lehetett, kimenekültem a teremből. Berohantam a mosdóba, és az egyik fülkében sírva fakadtam.
Te szent szar!
És én még másnak gondoltam! De egyátalán miért sírok miatta?
Pontosan negyedórája sírtam, mikor rádöbbentem, hogy éppen költészet órám lenne. Basszus. Na mindegy. Most nem vagyok olyan állapotban, hogy az angol költőkért lelkesedjek. Lisa látta, hogy mi történt, biztos falaz nekem. Fel akartam állni, fel kellett volna állnom, de mintha a csontjaim helyén por lett volna. Most nagyon drámaian azt is megjegyezhetném, hogy az eltiport csontjaim maradéka volt, de nem testileg, hanem lelkileg semmisültem meg. Végül valahogy sikerült feltápászkodnom, és eljutnom az ajtóig. Én most hazamegyek. Nem érdekel. Két igazolatlan óra nem a világvége.
Miközben sétáltam, eszembe jutott párizs. Pont mikor már beilleszkedtem, akkor hurcoltak el. Amelie-nek is küldtem egy sms-t, hogy SOS legyen skype-on, és otthon is egyedül tudtam lenni. Anyu ma a boltban van, az utolsó simításokat végzik a nyitás előtt.
Bezárkóztam a szobámba, bekapcsoltam a gépem, és bejelentkeztem skype-ra.
Éppen az otthoni gatyám rángattam magamra, mikor csöngettek.
A szokásos rohanás helyett lecammogtam a lépcsőn, és igazán "ajánlom, hogy fontos legyen, különben kinyírlak" fejjel nyitottam ajtót.
A túloldalon Lisa állt, kezében pizzával, és egy százas csomag zsepivel. Én újra elbőgtem magam, és szorosan megöleltem.
- Tudom, hogy egy barátság elején nem szokás ezt csinálni, de gondoltam, szükség lehet rám.
- Nagyon is jókor jöttél... - hüppögtem.
Együtt felmentünk a szobámba, és az ágyra kuporodva, beszélgetve vártuk Amelie hívását.