3. fejezet ~ Pszichoanalízis

Halihó! :)
A szereplőknél volt egy kis változtatás; lett egy új szereplőnk - Anna Butler. Ő Rich felesége. :) És Rich foglalkozása is megváltozott. Immár nem katona, hanem vendéglátó. Aztán még babráltam a korokkal is, a szülőket kicsit megfiatalítottam.
Na, szóval itt a várva vááárt, következő fejezet!
Ha valakit érdekelne, a képen Brigitte Bardot van, nem Dianna. ;)
Ui.: Elnézést ha van egy-két helyesírási hiba, énekelve írni pöppet nehéz! :P
Tsók, tsók, tsók;
Faith!





Csing. 
- Jane!
Csing.
- Jane!!
Csing!
- JANE!!!
- Jó, megyek már! - puffogtam, és felpattantam a vacsorám mellől. Adam és Emma jót nevettek rajtam, én meg majdnem orra estem a küszöbben. Ezt még meg kell szoknom, ugyanis a párizsi házunkban nem volt. - Mi van? - kérdeztem morcosan miközben kiléptem az előszobába.
- Egy fiú van itt, és azt állítja, hogy ismer. - húzta össze szemöldökét az apám - Ő csöngetett. Valami Ian.
- Ian? - bámultam rá - Ian..
- Az. - bökött a nappali felé, és elvonult. Én széles mosollyal az arcomon beléptem a helységbe és leültem mellé a kanapéra.
- Szia! Mi járatban? - néztem rá kíváncsian.
- Szia.. - mosolyodott el melegen -  Én vagyok a suli futárja. - lengetett meg az orrom előtt egy elázott zacskót.
- Esik? - grimaszoltam és elvettem a csomagot.
- Itt? Mindig. - nevetett és megborzolta a vizes haját.
- Amúgy mi van benne? - szedtem le a válláról egy odatapadt levelet.
- A tornaruhád, pár könyv az iskola történelméről, a suli címerével ellátott tornazsák,pólók,tollak és egy bögre. - sorolta - Ééés itt meg az órarended. - húzott ki a zsebéből egy agyonázott papírdarabot - Szerencsére csak kicsit maszatolódott el, mert műanyag tokban van. - törölte meg a pólójával.
- Mázli. - nevettem - Hozzak neked egy törülközőt? Csöpög rólad a víz.
- Azt megköszönném. - húzta el a száját. Én szépen, nyugodtan kisétáltam a nappaliból, de ahogy felértem a lépcsőn, muszáj volt nekitámaszkodnom a falnak. Vigyorogva álltam egy kicsit, aztán kikaptam egy törülközőt a szekrényből és levágtattam a lépcsőn.
- Itt a..- kezdtem bele a mondatba, de azonnal elakadtam, amint megpillantotta a bátyámat Ian mellett. Ők egyszerre pillantottak rám, és Adam szokásához híven hozta a formáját..
- Mit akarsz húgi?
- Én csak..csak.. Itt a törülköző. - dobtam oda Iannak, talán kicsit túl agresszíven. Erőltetetten mosolyogva - inkább vicsorogva - felkaptam a kanapé mellől a zacskót és kivágtattam. Csak tudnám, hogy miért.. Vörös fejjel csaptam be magam mögött a szobaajtóm, és rávetettem magam az ágyra. Belemorogtam a párnába és a telefonom után nyúltam. Hosszan kicsengett, de végül felvette. Ilyenkor csak ő segíthet;
- Amelie?!
- Mi történt Jane? Baj van?!
- Igen! Vagy nem.. Nem tudom! - magyaráztam a a telefonba.
- Várj egy percet és mondhatod.. - hadarta és még hallottam ahogy becsapódik a szobájának az ajtaja. Sokat csapkodtuk amikor valami hülye témáról (pasi,gonoszkodó tanár,rivális csaj) beszéltünk. Amíg vártam, előkotortam egy papírt és egy tollat - előkészültem a firkához. Ez is szokásunk volt. A papírra rajzoltuk, esetleg írtuk vagy firkáltuk rá a megbántottságunk egy részét. Hál' Isten Amelie is jól rajzolt, ezért míg beszéltünk, lerajzoltuk az illetőt, és szépen "kicsinosítottuk"..  - Itt van a nasi, papír, cerka. Mond! - hát igen, a nasi..
- Ian. - nyögtem ki.
- Mi van vele? Ő az a srác aki elvonszolt. - kihallottam a hangjából az értetlenkedést.
- Igen. És most áthozta a cuccom.
- He?
- Ő a suli kézbesítője, és kihozta azokat a dolgokat amik még nem voltak meg nekem. Órarend, tornazsák, póló..
- Aha. És? - hamm egy chips.
- A bátyám.. - fejeltem le a matracot. A vonal túlsó végéről a megértést jelző sóhaj hallatszott, és a ceruza sercegése a papíron. - Ugye itt általában esik az eső. Most is, és Ian elázott. Felajánlottam egy törülközőt, de mire leértem... Adam ott ült, ahol egy perccel azelőtt én! Szegény Ian nem értette, hogy miért vágtam hozzá a törülközőt és rohantam el. - mély levegő - De a komolyabb baj, hogy én se! - erre Amelie köhögőgörcsöt kapott és a telefon hangosan koppant a padlón. Legalábbis én így gondolom a hangokból ítélve. - Amelie? Amelie? Amelie! - szólongattam kétségbeesetten, mert hirtelen elhallgatott a köhögés.
- Itt vagyok, csak leejtettelek. Bocs. Szóval.. Ha jól értelmezem amit mondtál, és általában így van, akkor te gyengéééd éééérzelmeket tááááplálsz irántaaa. - nyújtotta el az utolsó szavakat. Szinte láttam is magam előtt amint vigyorogva egy szívet rajzol a papírra, átlövi egy nyíllal és beleírja a nevünket. Fáradtan sóhajtottam, és lassan az én arcomra is felkúszott az a fránya mosoly.
- Lehet... Erre én is gondoltam, és olyan helyes, kedves, aranyos és jó az illata is! - hadartam egy szuszra és lecsúsztam az ágyról. Anyu felkiabált, hogy minden rendben van-e. Talán kicsit hangos volt odalent ahogy elaléltam. Höh. Azért visszakiabáltam, hogy igen, és újra Ameliere figyeltem, aki közben tippekkel árasztott el. - De... Szerintem én nem tetszem neki. És akkor már megint ott tartunk mint anno Jeramä-val. - emlékeztettem az egy évvel ezelőtti, katasztrofálisan elsült viszonzatlan szerelmemre.
- De Jeramä egy bunkó volt! És az alapján amit te meséltél erről az Ian gyerekről, ő nem az.
- Viszont én az voltam vele. Úgy köbö tíz perccel ezelőtt! - leheltem a telefonba, még mindig a padlón heverészve.
- Hát kérj bocsánatot!
- Mmm. - nyöszörögtem, de azonnal felpattantam amint meghallottam a bejárati ajtó csukódását. Az ablakhoz rohantam és kibámultam a szakadó esőbe. Alig láttam ahogy Ian becsukja maga mögött a kertkaput. - Már késő. Most ment el. És amúgy se mertem volna. - kuporodtam le az ablak alá.
- Je ne peux pas croire que l'Angleterre a fait que vous devenez tellement peur! - csattan fel Amelie. 
- Je ne suis pas! Vous êtes complètement fous! Tu n'oserais pas rester là en face de Barnabe! - sziszegtem szintén franciául. 
- Ne vous avisez pas de parler de moi Barnabe! Vous savez ce qui s'est passé à mon avis.. - csuklott el a hangja. 
- Ne haragudj.. Csak rosszul esett, hogy azt mondtad Anglia félőssé tett. - dörgöltem meg az orrnyergemet. 
- Te ne haragudj. Igazad van, csak fájt hallani az igazságot, hogy én is féltem beszélni Barnabe-vel. - sóhajtott egy nagyot. 
- Vedd úgy, hogy megöleltelek! - suttogtam.  
- Úgy veszem. - nevetett - Viszont holnap beszélned kell vele. Kérj bocsánatot. 
- Okééééé. De nem tudom, hogy lesz-e közös óránk. 
- Hát nézd meg! Most hozta meg az órarendedet, nem? - tapsolt egyet.
- De. - vigyorogtam és beletúrtam a zacskóba - Húú. Ez a suli aztán komolyan veszi a dolgokat. - ámuldoztam - Megvan! - lengettem meg győzedelmesen - Mmmmm.. Nem. Nem lesz közös óránk. És ez logikus is, mert ő végzős. És csak hétfőn van vele törim. - csaptam a homlokomra. 
- De szünetben még beszélhetsz vele. És beszélni is fogsz. - mondta Amelie. 
- Rendben. De ha sokan lesznek ott...
- Akkor is! 
- Legyen. Te mindig tudod, hogy mit kell mondani. - mosolyogtam és kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából. 
- Nehogy elsírd magad! - szipogott ő is - Nemsokára találkozunk! Megbeszéltük! 
- Ühüm. - bólogattam, mintha bárki is látná - Már várom. 
- Én is.
- Reméltem! - mosolyogtam.
- Rendben, de most véget ért a pszichológiai szolgáltatásom. Tudod, holnap suli. Brr! - borzongott meg.
- Köszönöm Dr.Cox! - bohóckodtam - Álmodjon szépeket! 
- Szia Jane! Jó éjt! - adott egy puszit a telefonra és kinyomott. Sóhajtva kapartam fel magam a parkettáról és az ajtó felé vettem az irányt. Lelopakodtam a lépcsőn és visszamentem a konyhába. Bekanalaztam a maradék spenótom és éppen indultam fölfelé, amikor észrevettem, hogy a pinceajtó alatt még kiszűrődik a fény. Ezek szerint anyu ébren van. 
- Anyu, nem alszol? - nyitottam be. 
- Nem. - mormolta - De te miért nem alszol? 
- Szükségem volt...
- Ameliere. - szakított félbe mosolyogva és felnézett a festményéből. Ilyen is ritkán van.
- Min dolgozol? - ugrottam le a maradék két lépcsőfokról.
- Ss, csöndesebben! Emma alig bírt elaludni! - intett le - Amúgy ezen. - húzott oda maga mellé. A szemem elé tárult egy gyönyörű rét. Az egyik fele napos volt, madarak repkedtek, és egy kockás pokrócon egy család ült és ebédelt. A másik fele borús volt, esett az eső, villámok cikáztak az égen, és az előbbi pokróc megfakultan, tépetten csüngött egy ágon. Ami inkább nézett ki egy hatalmas karmos kéznek. Elkerekedett szemekkel bámultam, aztán lassan anyuhoz fordultam. 
- Mi a baj, Mama? - öleltem át. Ezt szerettük annyira anyuban;  ő nem kiabált, nem tört össze dolgokat, hanem elvonult az ő kis birodalmába, és kifestette magából. 
- Nem fontos. - simogatta meg a hátamat. 
- Mamii.. - búgtam.
- Tényleg kis semmiség.. Csak veszekedtünk apáddal... - áhá. Hát innen fúj a szél! - De komolyan, ne izgasd magad. Csak megint jött a kisebb ház ötletével, de én megmondtam neki, hogy nem fogom a családomat összenyomorítani! 
- Jól tetted anyu. És köszönjük! Nem nagyon szeretnék Emmával közös szobát, ne haragudj. 
- Tudom! Éppen ezért mondtam neki, hogy vagy a kisebb háza, vagy mi! - rázta meg az öklét - De most sipirc, menj aludni! - csapott a fenekemre. 
- Oké. Szeretlek! - nyomtam egy puszit az arcára
- Mhmm. Én is. - merült el újra a festésben. Én mosolyogva betámolyogtam a fürdőbe, lefürödtem, fogat mostam, megfésülködtem és felrángattam magamra a pizsamám. A szobám felé még összetalálkoztam Adammel, de amint becsuktam magam mögött az ajtót és bebújtam a takaró alá, elnyomott az álom.